A testem emlékszik, az agyam nem – a gyermekkor lenyomatai

       Sokan büszkék vagyunk a logikus, racionális elménkre. Arra, hogy képesek vagyunk elemezni a helyzeteket, megérteni az ok-okozati összefüggéseket, és kontroll alatt tartani a mindennapjainkat. De mi történik akkor, ha a múltunk nem képekben, történetekben vagy tiszta emlékekben él tovább, hanem a húsunkban, a sejtjeinkben és a zsigereinkben?
Gyakran tapasztalom – a saját életemben és a belső munkám során egyaránt –, hogy létezik egy éles határvonal az elme tudása és a test bölcsessége között. Van, hogy a fejedben látszólag minden csendes és rendezett. Azt hiszed, jelen vagy. Aztán a semmiből érkezik egy nehéz, mindent elsöprő sóhaj. Egy hirtelen, mély levegővétel, ami nem is egyszerű fizikai reakció, sokkal inkább egy önkéntelen reflex. Egy belső jelzés, amelyről a hétköznapi pörgésben talán elsőre tudomást sem veszel. Csak órákkal, esetleg napokkal később, a csendben tisztul le, hogy mi is történt valójában: a tested éppen egy elnyomott feszültséget, egy láthatatlan belső blokkot próbált átlélegezni és elengedni.

 Amikor a „jógyerek-lét” elnémítja a húst.

      Ez a reflex nem a semmiből születik. A gyermekkori lenyomatai mélyen gyökereznek a múltunkban. Ha olyan családi dinamikában nőttél fel, ahol a belső egyensúly megtartásának és a „jógyerek-létnek” az volt az ára, hogy el kellett nyomnod a saját hangodat, a dühödet vagy a könnyeidet, a tested megtanulta a leckét.
Amikor otthon hangos viták zajlottak, vagy amikor jöttek a vendégek, és a külvilág felé a tökéletesség álarcát kellett mutatni, az idegrendszered egyetlen módon tudott megvédeni a feszültségtől: a bezárással. Mivel gyermekként nem volt jogod kiabálni, sírni vagy megélni a dühödet, a visszafojtott szavak és érzelmek nem tűntek el – legbelül, a pszichoszomatikus rétegekben raktározódtak el.

Az elfelejtett évek: Az implicit emlékezet birodalma

      Sokak számára ijesztő és szomorú felismerés, amikor ráébrednek, hogy szinte alig rendelkeznek tiszta, gyermekkori emlékekkel a 10 éves koruk előtti időszakból. Míg mások hosszan mesélnek az óvodáskori élményeikről, neked talán csak halvány, töredezett képek maradnak, amelyek csak akkor villannak fel, ha egy régi fotót nézel, vagy ha valaki más kezdi el mesélni a múltadat.
A modern traumatológia és a testorientált pszichológia úttörője, Bessel van der Kolk, a világhírű „A test mindent észlel” (The Body Keeps the Score) című alapművében pontosan leírja ezt a jelenséget. Amikor a gyermekkori környezet krónikus stresszt vagy elnyomást hordoz, az agyunk kognitív, történetmesélő része (az explicit emlékezet) védekezésből kikapcsolhat, elhomályosítva a múltat.
Azonban az idegrendszerünk és a testünk egy másik szinten, az úgynevezett implicit és szomatikus emlékezetben mindent rögzít. Az agyad talán elfelejtette a részleteket, de a gyomrod, a vállad, a légzésed ritmusa pontosan emlékszik a régi elvárásokra és a megfagyásokra. A múlt nem tűnt el, csupán átköltözött a szavak szintjéről a testi érzetek szintjére.

A f-elszabadulás és a b-első tánc

      Hogyan lehet kapcsolódni egy olyan múlthoz, amit az agyunkkal nem érünk el? A válasz a nonverbális gyógyulás és a szabad mozgásterápia területén rejlik. Amikor elengeded a racionális megértést, és megengeded magadnak, hogy belépj a kreatív alkotás vagy a mozgás terébe, valami egészen mély dolog történik.
Erre van két kedves szójátékom, amelyek pontosan leírják azt, amit ilyenkor átélek:

B-első tánc: Ez nem egy külső koreográfia, nem a tükörnek szól, és nem kell, hogy „szép” legyen. Ez a lélek legbelső, őszinte mozdulata, ahol a test végre szabadon beszélhet.
F-elszabadul: Amikor a mozdulaton keresztül a testben tárolt blokkok elkezdenek felengedni, és a régi, elnyomott feszültség végre utat talál a felszínre.

Ezekben a pillanatokban a testem már nem a hétköznapi fájdalmakat vagy a szorongást érzi. Ilyenkor olyan tiszta élményállapotokat élek meg, amelyek mélyen feltöltenek. Ez a szabadság nem egy pillanatnyi extázis, hanem egy olyan belső erőforrás, amelyből a mindennapokban, később is hosszú távon képes vagyok táplálkozni.

Útravaló neked, ha a gondolati spirálban pörögsz

      Ha most ezt olvasod, és benned is ott van az a fojtogató érzés, hogy elkéstél, hogy lemaradtál, miközben az elméd kényszeres gondolatokkal és belső monológgal próbálja megoldani az életedet, állj meg egyetlen pillanatra.
Nézd meg a testedet. Érezd a kimerültségét, a szorongást, amit a vállaidban vagy a gyomrodban cipelsz. Az agyad gondolati spirálja nem fogja megoldani azt, amit a tested tárol. Nem kell mindent értened, nem kell minden gyermekkori emléket racionálisan kibogoznod ahhoz, hogy elkezdhess gyógyulni. Néha elég csak megengedni magadnak egy mély, reflexszerű levegőt, és hagyni, hogy a b-első táncod elinduljon.

Ha úgy érzed, a te tested is őriz olyan szavakat vagy feszültségeket, amelyeket az elméd még nem tudott kibogozni, készítettem egy biztonságos, szavak nélküli kapaszkodót az elinduláshoz. Az önálló munkára tervezett, nyomtatható kártyák segítenek azonosítani és felszínre hozni a testben tárolt elfojtásokat.

→ Megnézem az Érzéskártyákat a belső párbeszédhez