A testben tárolt szorongás oldása: Miért vall kudarcot a logika a kontrollgörcs ellen?

Egy személyes történet arról, hogyan oldódnak a testben tárolt blokkok, és mit taníthat az ecstatic dance az önismeretről.

      Ha emlékeim eléggé pontosak, 2015-ben  jártunk.  – de az élményre és a helyszínre annál inkább pontosan emlékszem mai napig. Egy magyarországi goa fesztiválon történt, a S.U.N. Fesztiválon. A zene miatt érkeztem. Akkor már régóta vonzódtam a pszichedelikus chill irányzathoz – volt benne valami, amit nem tudtam megmagyarázni, csak érezni. Addig ez az élmény többnyire a négy fal között történt, egy fejhallgatón keresztül. Ez volt az első alkalom, hogy ugyanaz a világ testközelbe került – élőben, emberek között, a természetben. Valójában nem is a fesztiválhoz húzott valami, hanem ahhoz az állapothoz, amit sejtettem mögötte. Hogy van egy tér, ahol nem csak hallgatom a zenét, hanem benne vagyok. Táncról viszont szó sem volt. Eszembe sem jutott, minden bennem volt – csak a mozdulat nem. Imádtam a közeget, a hangulatot, az embereket. De amikor a testemre került a sor, megálltam. Szorongás, feszültség, önfigyelés. A fejemben végtelen kérdések sorozata: hogy kerülök én ide? Mit keresek itt? És ki vagyok én, hogy táncoljak? Utólag már látom: nem a tánctól féltem. Hanem attól, ami vele együtt megnyílhat. A családi történetemben a zene és a tánc erőteljesen jelen volt ám ez minden máshoz csak éppen a szabadsághoz nem kapcsolódott, hanem a kontrollvesztéshez. Így a test felszabadultsága bennem nem biztonságot, hanem veszélyt jelentett. Ami másoknak örömforrás volt, az bennem egy lezárt ajtóként élt. És addig az ajtóig azon a napon eljutottam.

Amikor az elme mindent megértett, de a test még mindig szorít – A biodanza és a nonverbális terek pszichológiája

       Az ecstatic dance-nek van egy nagyon letisztult kerete: nincs beszéd, nincs cipő, nincs semmi kötelező, nincs elvárás. Nincs koreográfia. Ez a struktúra elsőre egyszerűnek tűnik – valójában mélyen pszichológiai. Ahogy ezt már Rolando Toro Araneda chilei pszichológus és antropológus a biodanza irányába tett kutatásai is alátámasztják. Kiveszi a külső kapaszkodókat, és egy dolgot hagy meg: a kapcsolatot a testeddel. Pont erre volt szükségem. Arra, hogy ne kelljen tudnom, mit csinálok. Hogy ne kelljen „jól” csinálni. Hogy ne kelljen senkinek megfelelni. És volt még valami, ami sokat számított: a természet. Mezítláb állni a földön, érezni a talajt közvetlen a talpam alatt, a rezgést, a port, a füvet. Mintha a testem nem csak mozdulni kezdett volna, hanem visszakapcsolódni valami ősibb réteghez. Nem a fejem értette meg először. A testem, amit a testem azonnal tudott.

A zenét Suduaya játszotta – akkoriban a oszlopos példaképem volt, és azóta is egyfajta belső referenciapont maradt. Ami ott történt, arra a legpontosabb szó talán a flow, amit akkoriban még ennyire sem tudtam megfogalmazni, csak évekkel később, amikor találkoztam Csíkszentmihályi Mihály-"Flow - Az áramlat - A tökéletes élmény pszichológiája" című könyvével.   A testem elkezdett mozogni. Nem döntésből. Nem akaratból, hanem mintha valami átvette volna a vezetést. Nem volt gondolat, nem volt kontroll, nem volt „most táncolok”. Csak mozgás volt és jelenlét. Ami igazán meglepett: nem kellett megtanulnom táncolni. A testem már tudta. Olyan mozdulatok jelentek meg, amiket soha nem gyakoroltam. Nem voltak szépek vagy csúnyák – egyszerűen igazak voltak. Nem tőlem jöttek, hanem rajtam keresztül. És ezzel együtt valami oldódni kezdett. A feszültség, a szégyen, a régi minták. Nem azért, mert „dolgoztam rajtuk” hanem mert a testem végre mozgásba hozta őket. Amikor vége lett, amikor három órányi intenziv élmény után a zene elhallgatott, visszatért a gondolkodás. És vele együtt a kérdések: mi volt ez? Hol voltam eddig? Vissza tudok ide jutni? Ez a kettősség azóta is ismerős: a mély jelenlét után az elme próbálja értelmezni azt, amit valójában nem lehet teljesen szavakba foglalni. Az első alkalommal ez különösen intenzív volt. Egyszerre volt benne sokk, felszabadulás és egy furcsa, zsigeri ismerősség. Mintha a testem csak ennyit mondott volna: „Látod? Én mindig is itt voltam.” ( visszaemlékezve, nagy szerepe volt az élmény megélésében a befogadó közegnek,  környezetnek , ami különböző elemekkel segitette a résztvevőket az élméynre való hangolódással, pl. a füstölők illata, az ítélkezés mentes emberek akik körülvettek, és nem utolsó sorban a zene minősége- felépítése )

A kontroll elengedése a mozdulatokban: Hogyan írja felül a szabad áramlás a „jó kisfiú-kislány” mintát?

     Azt, hogy a test nem eszköz. Nem végrehajtó. Hanem egy intelligens rendszer, ami sokszor hamarabb tudja az irányt, mint az elme. Azt is, hogy a szabadság nem valami, amit kívülről kell megszerezni. Sokkal inkább valami, amit meg kell engedni. Az ecstatic dance számomra ezért nem hobbi lett. Nem is „csak” mozgás. Hanem egy kapu. Egy emlékeztető arra, hogy van egy réteg bennem, ami nem szorul magyarázatra. És ha hagyom, képes vezetni.

A szavak nélküli belső munka: Hogyan léphetünk túl a racionalizáláson?

      Lehet, hogy most távol érzed magad a testedtől. Lehet, hogy a mozgás feszélyez, vagy idegen. De ez nem végállapot. Inkább egy megszakadt kapcsolat. És a kapcsolat újraépíthető. Nem kell hozzá fesztivál. Nem kell hozzá „tudás”. Nem kell hozzá semmi különleges. Elég egy dal. Egy csendes tér. És egy döntés: hogy most nem irányítani akarsz, hanem figyelni. Állj meg egy pillanatra. Hunyd be a szemed. És kérdezd meg a tested: „Mit szeretnél most?” És ha mozdul – ne értelmezd. Csak engedd.

Mi az az ecstatic dance, és hogyan működik a gyakorlatban?

Az ecstatic dance egy szabad mozgáson alapuló, strukturált keretek között zajló táncforma, ahol nincs koreográfia, nincs beszéd, és nincs ítélkezés. A cél nem a teljesítmény, hanem a kapcsolódás – önmagadhoz, a testedhez és az adott pillanathoz.

A kontroll elengedése és a szavak nélküli belső kommunikáció sokféle formát ölthet. Ha a szabad mozgás mellett szeretnéd egy másik, otthon is könnyen megteremthető, biztonságos és nonverbális úton is kifejezni a benned lévő képeket, a kollázs módszere lágyan segít megkerülni a túlgondolást.

→ Megnézem a Négyhetes irányított kollázsprogramot