Nem költő voltam, csak túl akartam élni a belső zajt.

Több mint tíz év telt el azóta, hogy az első magánkiadású verseskötetem, a Bűnös Könyv megjelent.

   Amikor először a kezembe vettem a friss lapokat, az öröm mögött egy furcsa, fojtogató hiányérzet suhant át rajtam. Mintha nagyon közel kerültem volna valamihez, de a lényeget mégis eltakarta volna az irodalmi forma. "Oly távol vagy tőlem és mégis közel"

Akkoriban azt hittem, költő vagyok, akinek egyszerűen van egyfajta alkotói vénája. Tinédzser korom óta, több mint egy évtizeden át szinte mániákusan írtam a sorokat a telefonom jegyzeteibe vagy papírfecnikre. Ma már, visszatekintve az útra, tisztán látom a valódi mintázatot: azok a szövegek soha nem a csendes, kisimult időszakokban születtek.

Nem egy tudatos döntés volt, hogy leülök alkotni. A szavak teljesen ösztönösen, egyfajta belső kényszerként törtek fel belőlem, amikor a belső zaj már elviselhetetlenné vált. Amikor az elme éjszakákon át pörgetett fordulatszámon működött, analizált, miközben a gondolatok végtelen áramlása felemésztette a mindennapokat, és ólmos fáradtságot hagyott maga után a testemben. 

Ma már tudom, hogy ezzel a tudattalan, ösztönös zsilipeléssel valójában a gyerekkori traumáimat igyekeztem feldolgozni. Így tartottam életben a rendszert.

A legkülönösebb az egészben mégis az időzítés. Nemrég döbbentem rá, hogy a könyv egykori megjelenése és a mostani blogom, a Lélekezz elindulása között majdnem napra pontosan tíz év telt el. Egy teljes évtized kellett ahhoz, hogy az ösztönös papírfecnikből tudatos, feszültségoldó eszköz váljon.

A fejünkben élő béklyó és a testünk igazsága

Ha hozzám hasonlóan te is hajlamos vagy a túlgondolásra,

valószínűleg ismered azt az illúziót, hogy ha egy problémát elégszer pörgetsz át a fejedben, ha minden forgatókönyvet patikamérlegen kiszámolsz, akkor biztonságban vagy.

A gyerekkor óta gyakorolt minták – a megfelelési kényszer, a tökéletességre törekvés, a konfliktusok elnyomása – azonban súlyos testi árat követelnek.

A ki nem mondott szavak és a fel nem dolgozott sérülések nem tűnnek el nyomtalanul. Ha a racionális elme nem engedi meg a feszültség valódi megélésének folyamatát, a szervezet kénytelen a fizikai struktúrákban elraktározni azt. Szoruló állkapocs, merev nyak, feszülő vállak és felületessé váló légzés formájában.

A testünk egyszerűen visszautasítja, hogy pusztán fejben, logikával oldjuk meg azt a nyomást, amit az elménk kényszeresen fenntart.

Amikor évekkel később megismertem Dr. James W. Pennebaker expresszív íráskutatásait, hirtelen minden a helyére került. A tudomány is igazolta azt, amit a testem már régóta tudott: a nehéz belső megélésekről való strukturálatlan, nyers és őszinte írás közvetlen fizikai híd az elme és az idegrendszer között.

A toll mozgása a papíron valójában nem kreatív fogalmazás, hanem egy biztonságos szelep, ami segít kivezetni a szövetekben elraktározott feszültséget.

Sokkal inkább nyers állapotok lenyomata, korábbi élettapasztalatok visszhangja és a bennem rekedt feszültség fizikai kivezetése. Egy ösztönös önsegítő folyamat, amely segített lecsendesíteni a belső zajt, amikor még nem voltak felnőtt szavaim a fájdalomra.

Ahogy elkezdtem mélyebben foglalkozni ezzel az egésszel, a kaotikus puzzle-darabkák hirtelen összeálltak bennem. Rájöttem, hogy az írás számomra nemcsak egy magányos menekülőút volt, hanem egy kapu. Ez a felismerés indított el végül a művészetterápia irányába mint szakmai út, hogy a saját bőrömön megtapasztalt módszerrel másoknak is segíteni tudjak a belső feszültségük feloldásában.

Ha szeretnél most, a saját tempódban megmozdítani egy kevés benned ragadt energiát, hoztam egy pici gyakorlatot, ami nem fog érzelmileg elárasztani.

Először is ülj le, tedd a talpad a földre, és engedd el az állkapcsod. Vegyél egy mély levegőt az orrodon keresztül, majd amikor a tüdőd megtelt, szippants rá még egy picit. Ezután szájon át, egy hosszú, megkönnyebbült sóhajjal engedd ki a levegőt. Ismételd meg háromszor.

Most vegyél elő egy lapot és egy tollat. Állíts be egy időzítőt 5 percre, és kezdj el írni arról a fizikai érzésről, feszültségről, ami most épp benned van. Ne figyelj a helyesírásra, a külalakra, se a logikára. Ha elakadsz, írd le ugyanazt a szót egymás után, amíg meg nem mozdul valami. A cél most csak annyi, hogy a mozgáson keresztül kivezessed a nyomást a fizikai térbe.

Ha letelt az idő, a papírt össze is tépheted. A funkcióját már betöltötte.

Amit le tudsz írni, az már nem marad teljesen kimondatlan. És nem kell a szöveteidben laknia tovább.

A Bűnös Könyv ma már nem egy lezárt, sötét korszakot jelent számomra, hanem annak a lenyomatát, hogyan indult el egy mély belső folyamat a megkönnyebbülés felé. Ha megszólított ez a megközelítés, és az íráson túl szeretnéd a vizuális alkotás erejével is formába hozni a benned rekedt megéléseket, szeretettel hívlak a következő lépésre. Ismerd meg a [Négyhetes irányított kollázsprogramot], és engedd, hogy a képek és a formák beszéljenek helyetted a belső munka során.

​